Kárpát-sivatag helyett: hogyan tarthatjuk meg a vizet?

Nem csak az időjárás szeszélyéről van szó

Kiszáradó tavak, alacsony folyóvízszintek, kritikusan száraz talajok, romló terméseredmények, egyre gyakoribb vegetációtüzek – ma már Magyarországon is látjuk mindezt. Hajlamosak vagyunk ezt kizárólag a kevés csapadékkal vagy a klímaváltozással magyarázni. A globális folyamatok meghatározó szerepe vitathatatlan, de legalább ilyen fontos, hogy saját tájaink milyen állapotban fogadják ezeket a változásokat.

Mérnöki közösségként naponta találkozunk azzal, hogy a környezet alakításáról hozott döntések évtizedekre meghatározzák egy térség működését. Bár a klasszikus vízgazdálkodás nem a CÉH elsődleges szakterülete, a táj kiszáradása, a szélsőséges időjárás és a vízhiány olyan össztársadalmi kérdéssé vált, amely mellett felelős vállalatként és mérnökökként sem mehetünk el szó nélkül és amelynek kezelésére ügyfeleink megoldásokat várnak tőlünk.

Nem kész vízügyi tervet szeretnénk letenni az asztalra. Arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a vízhiány nem pusztán meteorológiai probléma: a folyók, a talaj, a felszín alatti vízkészletek, a növényzet és a tájhasználat egyetlen rendszert alkotnak. Ezért nincs egyszerű és gyors megoldás, csak teljes szemléletváltással, hosszú távú gondolkodással és sok-sok felelős beruházási és gazdálkodói döntéssel kerülhetjük el a további romlást, sőt javíthatunk is a helyzeten. 

Fotó: Duna Budapesten 2026. aug. 19. „Szilas / Wikimedia Commons, CC BY 4.0”

A történet mintegy 150 évvel ezelőtt kezdődött

A 19. század közepén indított folyószabályozások koruk jelentős mérnöki teljesítményei voltak: az árvizek fékezése, a közlekedés javítása és a művelhető földterület növelése volt a cél. A beavatkozás azonban nemcsak az árvizeket alakította át. A folyókat töltések közé szorították, a kanyarulatokat átvágták, a mocsarakat és lápokat lecsapolták, a folyóvölgyekben pedig nagybirtokok váltották fel az áradásokkal együtt élő gazdálkodási formákat.

A számok jól mutatják a beavatkozás léptékét. A Vásárhelyi Pál tervei alapján szabályozott Tisza hossza körülbelül 1420 kilométerről 962 kilométerre csökkent: több mint száz kanyarulatot vágtak át, összesen 458 kilométerrel rövidítve meg a folyót, mintegy 600 kilométernyi holtágat hagyva maga után. A rövidebb, egyenesebb meder nagyobb esést és gyorsabb lefolyást eredményezett: egy egykor akár két hónapig tartó árhullám azóta egy-két hét alatt végigvonulhat az országon.

A síkvidéki vízrendezés a belvízlevezető csatornák kiépítésével folytatódott – a mai hazai csatornahálózat közel 48 000 kilométer, hosszabb, mint a teljes hazai közúthálózat! 

Mindezek mögött egy következetes tájhasználati paradigma állt: a víz gyors elvezetése, a felszabaduló területek szántóföldi hasznosítása és a természetes vízjárás minél teljesebb visszaszorítása. Ez a rendszer másfél évszázadon át formálta az országot. A mai, melegebb és szárazabb éghajlatban azonban már nemcsak az előnyeit, hanem a felhalmozódó vízveszteségét is látjuk.

Ez a rendszer hasznos lehet árvíz vagy belvíz idején, de ha tartósan a táj víztelenítése az elsődleges funkciója, akkor a nedvesebb időszakok esőzései és áradásai sem tudják feltölteni a talajt és a felszín alatti készleteket. A gátrendszer és a csatornahálózat funkcióját ezért térségenként újra kell értékelni: hol nélkülözhetetlen a védelem, és hol indokolt a tájszárító hatás visszaszorítása.

A folyó nem egyenlő a medrével

A folyóhoz nemcsak a két part közötti víz tartozik, hanem a teljes völgy: a mellékágak, az árterek, a holtágak, a talaj és a felszín alatti vízrendszer. A Tisza és mellékfolyói korábban a tájból kapták a vizüket, áradáskor pedig visszaadtak belőle – a sekély elöntések hordalékot és termékeny talajt hagytak maguk után, amely a következő száraz időszakig raktározta a nedvességet.

Amikor a folyót leválasztjuk a völgyéről, ez a kétirányú kapcsolat megszűnik. A mélyülő meder kisvíz idején egyre hatékonyabban vezeti el a környező területek talajvizét – a folyó már nem feltölti, hanem csak leszívja a tájat. A meder bevágódása, a talajvíz süllyedése és az árterek kiszáradása egymást erősítő folyamattá válik.

A következtetés ezért egyértelmű: nem a folyót kell elzárni a völgyétől, hanem a beépített területeket és a létfontosságú infrastruktúrát kell célzottan megvédeni. Ahol a területhasználat engedi, a folyónak újra helyet kell adni a sekély, kiterülő áradásokhoz – ez lassítja a lefolyást, megakadályozza a meder további mélyülését, és helyreállítja a talaj feltöltődését.

Az Alföldön sosem volt felesleges víz

A hazai alföldi tájak üdesége nem kizárólag a helyben lehulló csapadéktól függött. Az Alföld vízháztartásában meghatározó szerepet játszott a folyók időszakos kiáradása, a magas talajvíz és a nedves élőhelyek párologtatása. A táj a nedvesebb évek többletét talajban, lápokban, mocsarakban, sekély mélyedésekben és felszín alatti készletekben őrizte meg.

A növényzet és a talaj párologtatása a légköri nedvesség körforgásának is része. Ezt a tájökológiai szemlélet gyakran „biotikus pumpaként” írja le: az üde, növényzettel borított táj nemcsak vizet fogyaszt, hanem vissza is juttatja a légkörbe, és részt vesz a szárazföld belseje felé irányuló nedvességáramlás fenntartásában. A pontos légköri mechanizmusokról folyik tudományos vita, de az nem vitatható, hogy a nagy kiterjedésű kiszárítás, a talajnedvesség csökkenése és a növényzet átalakulása a helyi és térségi vízkörforgást is megváltoztatja.

A nyílt vízfelszín önmagában nem hoz létre csapadékos klímát. Ha ez így lenne, a Kaszpi-tenger környezete, a korábbi Aral-tó vagy a Vörös-tenger térsége nem lehetne száraz, és a Balaton közelsége is automatikusan bőséges csapadékot jelentene. A nyílt víz intenzíven párolog, de a belőle származó nedvesség nem feltétlenül ugyanott hullik vissza esőként.

Homokhátság: egy víztakarékos táj szétesése

A Homokhátságról ma könnyű azt gondolni, hogy természeténél fogva mindig száraz és vízhiányos volt. Bár természetes vízfolyásokkal sosem rendelkezett, de valójában olyan lefolyástalan táji rendszer működött rajta, amely a nedvesebb évek csapadékát hosszú időre meg tudta őrizni.

A magasabb, korábban jellemzően nyílt vagy gyér növényzetű homokhátakon a csapadék beszivárgott. A víz a buckaközi mélyedésekben jelent meg újra, ahol lápokat, semlyékeket, mocsárréteket és szikes tavakat táplált. A Homokhátságon egykor ezres nagyságrendben fordultak elő természetes állóvizek; mára ezeknek már csak töredéke (sem) maradt.

A rendszer több oldalról bomlott meg. A lokális mélypontokat 8000 kilométernyi csatorna kapcsolja össze, és az addig helyben maradó vizet kivezeti a tájból. Ott, ahol sosem volt természetes vízfolyás! A homokpuszták jelentős részét feltörték, a magasabb térszíneken pedig nagy vízfogyasztású faanyagtermelő ültetvények jelentek meg. Ezzel egyszerre csökkent a beszivárgás, nőtt a növényzet vízfogyasztása, és megszűntek azok a nedves mélyedések, amelyek korábban a nedvesebb időszakok tartalékait őrizték, és az élővilág számára elérhetővé tették.

Beszédes a Duna–Tisza közi Dunavölgyi-főcsatorna sorsa is, amelyet a helyiek több generáció óta „Átok-csatornának” neveznek: a 20. század első felében mocsarak lecsapolására és földszerzésre épült, ma pedig ugyanazt a hálózatot száraz időszakban vízvisszatartásra próbáljuk használni – jól mutatva, hogy egy vízelvezetésre tervezett rendszerből utólag nehéz valódi vízmegtartó hálózatot kialakítani.

A párolgás hatása

A felszíni víz nem a vízmegtartás kiindulópontja, hanem annak utolsó, látható állomása. A talaj által már befogadni nem képes felesleges vizek jelennek meg a tavakban, folyóban; ezért a talajnak és a felszín alatti vízrendszernek meghatározó szerepe van a felszíni vizek kialakulásában és fennmaradásában. Ha ezek a táji tartalékok kiürülnek, a felszíni vizek is apadni kezdenek, végül eltűnnek. 

A Tisza-völgy egykori vízbősége nem abból fakadt, hogy minden évben elég csapadék hullott, hanem hogy a sekély áradások rendszeresen feltöltötték a talajt, amely a legnagyobb, legolcsóbb és a növények számára közvetlenül hozzáférhető víztározó. A nyílt vízfelszín ezzel szemben közvetlenül ki van téve a napsugárzásnak, a szélnek és a hőnek: egy 1,5–3 méter mély, sekély tározó a hazai klímán két-négy év alatt a teljes térfogatának megfelelő vízmennyiséget elveszítheti párolgással. Ez nem azt jelenti, hogy egyik napról a másikra kiürül – hanem hogy a készlet fenntartásához folyamatosan több vizet kell újra és újra belevezetni, mint amennyi kivezethető belőle.

Bár a Dunán Németországban és Ausztriában szinte kihagyás nélkül felépített több tucat átfolyó rendszerű duzzasztó, valamint a szlovák Bősi Erőmű miatti vízveszteség elvileg egyenként viszonylag csekély, azonban együttes hatásuk már nagyon jelentős a sok száz kilométer hosszan megnövelt vízfelszín és a lelassuló folyás okozta nyáron megemelkedő vízhőmérséklet párolgást fokozó hatása miatt.

Az Alföld tartós vízellátása ezért nem alapozható kizárólag sekély, nyílt vízfelszínű tározókra és az azokból történő öntözésre. Ezek alkalmasak az árvízcsúcsok mérséklésére és azok ideiglenes eltárolására, azonban a víz nagy részét már a talajban és a felszín alatt kell megőrizni, mielőtt egyáltalán medret vagy tavat érne. Az öntözés egyes kultúráknál nélkülözhetetlen, de nem tesz alkalmassá minden területet a táji adottságoktól elszakadó növénytermesztésre: a tartósan kiszárított táj folyamatos vízpótlással való termőképesen tartása magas költséggel, energiaigénnyel és – rosszul megválasztott öntözés esetén – szikesedéssel is járhat.

Ebben azért az olaszok rajtunk is túltesznek: Olaszországban 2025-ben összesen kb. 235 450 hektáron termesztettek rizst, ennek túlnyomó része a Pó-síkságon van: Piemontban kb. 117 725 hektár, Lombardiában további kb. 90 000 hektár – vagyis az olasz rizsföldek közel 90%-a itt található. Ezzel Olaszország messze Európa legnagyobb rizstermelője, az ország adja az EU rizstermésének nagyjából a felét (évi kb. 1,4 millió tonna), amelyet a nyaranta egyre inkább kiszáradó Pó folyó vizével öntöznek. Hiába, az igazán jó rizottóért áldozatot kell hozni…

2026: a hiány már a folyókban is látszik

A HungaroMet Nonprofit Zrt., az országos meteorológiai szolgálat adatai szerint a 2026-os nyár volt a legszárazabb a mérések kezdete, azaz a XX. század eleje óta: az országos átlagcsapadék mindössze 74,1 milliméter volt, a szokásos mennyiség alig 36 százaléka, a nyári középhőmérséklet pedig 2,6 fokkal haladta meg az 1991–2020-as éghajlati átlagot. Ez már semmiképp sem statisztikai kilengés, hanem megváltozott éghajlat.

2026 nyara nemcsak a klimatológiai átlagtól maradt el drasztikusan, hanem az eddigi, 1952-ben mért rekordnál is szárazabb volt: az akkori 103,8 milliméteres nyári csapadékösszeget közel 30 milliméterrel múlta alul, vagyis az eddigi legszárazabb nyárnak is csak a háromnegyedét kaptuk. A csapadékhiány a nyár mindhárom hónapját sújtotta: júniusban az átlag 45, júliusban és augusztusban pedig mindössze 26 százaléka hullott le, és az ország mintegy 60 százalékán rekord száraz volt a nyár – a legszárazabb állomás, Nagykőrös térsége alig 20 milliméter csapadékot kapott három hónap alatt.

A szárazság mértékét jól mutatja a nagyon jelentős párolgási veszteséget okozó Tisza-tó idei nyara is. A tározóba érkező vízhozam az év első nyolc hónapjában az átlagos évek mennyiségének körülbelül a negyedét tette ki. Augusztusban Szolnok vízellátásának biztosítása érdekében a vízszint pedig a kritikusan alacsony, 610 centiméteres szintig eresztették le. Emiatt a kezelők rendkívüli üzemrendet vezettek be: a Tiszalöki duzzasztómű felvízszintjét is fokozatosan 400 centiméterre kellett csökkenteni, korlátozták a Kisköréről Szolnok felé továbbvezetett és a Körös-völgyi vízátvezetésre fordítható vízhozamot, és felfüggesztették egyes öntözési célú vízkivételeket. A Tisza-tó esete önmagában is alátámasztja, hogy egy igazán nagy tározó megléte sem nyújt védelmet egy tartósan alacsony utánpótlású nyárral szemben.

2026 nyarán a Tisza vízgyűjtőjének több más folyóján is rendkívül alacsony vízhozamok alakultak ki: a Kraszna, a Berettyó, valamint a Sebes-, Fekete- és Fehér-Körös egyes szakaszain a sokéves júliusi átlag töredékére csökkent a vízhozam, helyenként a folytonosság is megszakadt. Ez azért is figyelmeztető, mert ezeken a folyókon tározók, duzzasztók és vízkormányzó műtárgyak sora épült nálunk és a határ romániai oldalán is – ezek önmagukban nem tudták megakadályozni a kritikus vízhiányt, sőt mint nagy felületű párologtató tálcák súlyosbították azt, ami jól mutatja: a meder további szabályozása vagy duzzasztása önmagában nem teremt új vizet. A helyzet súlyosságát jól jellemzi, hogy a Körösök vízpótlása nyáron gyakorlatilag a lejtés ellenében történt: a vízügyi szakemberek a Tiszából származó vizet a békésszentandrási duzzasztótól szivattyúkkal emelték át a feljebb fekvő békési duzzasztóhoz, hogy onnan az Élővíz-csatornán keresztül tartani lehessen a térség vízellátását. Vagyis hiába található több duzzasztó is a folyón, azok önmagukban nem tudták pótolni a hiányzó vizet – helyette mesterségesen, energiával kellett „felfelé” juttatni azt, amit korábban a folyó magától, lejtés irányában szállított volna.

Ezzel szemben a Maros Arad alatti, kevésbé átalakított, kanyargós szakasza feltűnő zöld folyosóként jelenik meg a környező mezőgazdasági tájban, felvetve a kérdést: mennyivel ellenállóbb egy olyan folyóvölgy, ahol a meder, az ártér és a növényzet kapcsolata nagyobb részben megmaradt? És annak ellenére, hogy Arad megyében az összes mellékfolyója kiszáradt, a cikk írásának idejében a Maros Szegednél a Tiszát meghaladó vízhozamot szállít. 

Ezért nem lehet általános válasz az Alföld vízhiányára újabb „Tisza-tavak” létrehozása. A meglévő tározók – köztük a Kiskörei-víztározó – teljes vízmérlegét, ökológiai hasznát és az alsóbb szakaszokra gyakorolt hatását időről időre újra kell értékelni. A tározók szerepe ott indokolt, ahol árvízcsúcsot csökkentenek, ivó-, mezőgazdasági vagy ipari vízellátást biztosítanak, esetleg kiemelt turisztikai helyszínt biztosítanak vagy igazolhatóan fenntartható vízmérleghez kapcsolódnak – de nem tekinthetünk rájuk úgy, mintha új vízkészletet hoznának létre. Ugyanez igaz a holtágak mesterséges feltöltésére: ha a folyó kisvízi készletéből szivattyúzunk egy nagy, sekély, erősen párolgó felületbe, a táji szinten nem feltétlenül marad több belőle.

A kiszáradó táj kockázatait jelzi a bugaci erdőrezervátum 2026 júliusi tüze is: a tartósan alacsony talajnedvesség nemcsak a mezőgazdaságot, hanem az erdőket, településeket és infrastruktúrákat is sérülékenyebbé teszi. Azóta naponta csapnak fel a lángok az ország legkülönbözőbb pontjain – eddig szerencsére sikerült ezeket hatékonyan lokalizálni.

Hasonló, ennél is nagyobb léptékű esemény sújtotta a Vajdaságot: a Delibláti-homokpusztán 2026 augusztusában kiütött tűz heteken át égett, végül közel 4000 hektárt, ezen belül több mint 3100 hektár erdőt pusztított el az egyik legértékesebb hazaihoz hasonló pannon homokpusztai élőhelyen – a szakértők szerint egyes leégett erdőrészek helyreállása évtizedekig is eltarthat, ha egyáltalán érdemes az eddigi formájában helyreállítani.

Európa „víztornyai” is eltűnőben vannak

A helyi tájhasználat megváltoztatása önmagában nem állítja meg a globális felmelegedést. Az Alpok gleccserei 1850 óta a jégtérfogatuk nagyjából 60–65%-át veszítették el. A jégtérfogat kb. 280 km³-ről 100 km³-re csökkent 1850 és 2015 között, miközben a gleccserek által borított terület 57%-kal zsugorodott. Mivel az olvadás üteme 2015 óta tovább gyorsult – a svájci gleccserek önmagukban csak 2022–2023-ban a térfogatuk 10%-át veszítették el két év alatt, a 2024/25-ös hidrológiai évben pedig további kb. 3%-ot, és idén sem lesz jobb a helyzet.

A hó és a jég természetes, késleltetett víztározóként működött. Télen megőrizte a csapadékot, nyáron pedig a legnagyobb melegben táplálta legintenzívebben a folyókat. A gleccserek olvadása az elmúlt 50-100 évben átmenetileg jelentősen megnövelte a nyári vízhozamokat, de amikor a jégtömeg egy kritikus szint alá csökken, a nyári utánpótlás visszaesik. Ezen a ponton már a legtöbb alpesi gleccser túl van, ennek egyértelmű hatásai már megjelentek a Pó, a Rajna, a Rhône és egyre inkább a Duna vízjárásában is.

A Duna magyarországi szakaszára érkező víz mennyiségét természetesen nem csak a gleccserek határozzák meg. A teljes vízgyűjtő csapadéka, hótakarója, talajnedvessége, vízkivételei, tározói és mellékfolyói együtt alakítják. De a legforróbb nyári hónapok vízhozamában a Duna magyarországi szakaszán az elolvadóban levő osztrák és svájci gleccserek táplálta Inn folyó szerepe meghatározó. Az idei nyári alpesi rekordhőség miatti olvadás sem volt már elég ahhoz, hogy ne alakuljon ki rekordalacsony vízállás. A gyorsan romló tendencia ezért egészen biztos és sajnos a mi életünkben már visszafordíthatatlan: még átlagos időjárású nyarakon is évről-évre nagyobb lesz az extrém alacsony nyári dunai vízállások és vízhozamok kockázata, miközben az ivóvízellátás, az öntözés, az ipar és a hajózás vízigénye nem csökken, hanem a melegedéssel párhuzamosan nő.

Ez még sürgetőbbé teszi, hogy a Magyarországra érkező vizet ne vezessük át a tájon a lehető leggyorsabban, és ne építsünk rá olyan új felhasználásokat, amelyek csak a múlt vízhozamai mellett lennének fenntarthatók.

Fotó: Velencei tó 2026. aug. 17. „Szilas / Wikimedia Commons, CC BY 4.0”

Nemzetközi tanulságok: a műszaki kapacitás nem old meg mindent

A törökországi Gediz folyót völgyzáró gát, nagy tározó és mintegy 120 ezer hektárt kiszolgáló öntözőrendszer szabályozza – ennek ellenére 2025 nyarán a folyó egyes szakaszain kilométereken át megszűnt a víz folyása. A tanulság nem az, hogy egy gát önmagában kiszárít egy folyót, hanem hogy a tározóval és vízkormányzással ellátott rendszer sem képes korlátlan vízigényt kiszolgálni: ha az öntözési igény és a párolgás tartósan meghaladja a vízgyűjtő utánpótlását, előbb a tározó szintje, majd a folyó vízhozama omlik össze. Ez a Tisza szempontjából is figyelmeztetés: a folyóra alapozott új öntözési programok csak addig működnek, amíg a folyónak és mellékfolyóinak ténylegesen van elosztható vízfeleslege, amelynek már a jelenlegi, arányaiban viszonylag csekély öntözött mezőgazdasági területtel is a határán járunk.

A romániai Dăbuleni térsége a Homokhátsághoz hasonló, de annál kedvezőbb (alacsonyabb) vízföldrajzi helyzetű homokterület. Az 1970-es években szivattyútelepekkel, betonozott csatornákkal és teraszolással mintegy 80 ezer hektáros öntözőrendszert építettek ki. A rendszerváltás után az üzemeltetés költsége kitermelhetetlenné vált, a hálózat nagy része leállt; a 2000-es évekbeli felújítás után is alacsony maradt a kihasználtsága, és még jelentős állami támogatás mellett is előfordult, hogy a termés gazdaságosan nem volt betakarítható. A tanulság nem az, hogy az öntözés önmagában értelmetlen, hanem hogy a táj adottságaival szemben működő mezőgazdaságot a legfejlettebb műszaki infrastruktúra sem teszi automatikusan versenyképessé – a Homokhátság tervezett vízpótlása pedig léptékben és energiaigényben is egy nagyságrenddel nagyobb feladat lenne, mint a dăbuleni rendszer.

De a masszív EU támogatásokkal termelt hazai gabonát már ma is piacvédelmi intézkedésekkel kell megvédeni az olcsó és EU támogatások nélkül termelt ukrán gabona versenyétől, nyilván az öntözés költségeivel tovább növelve a hazai szántóföldi termelés még versenyképtelenebbé válna a világpiacon.

A megoldás irányai

A vízhiány kezelésében gyakran első reflexként a felszíni víz növelése kerül előtérbe: újabb tározók, duzzasztók, vízpótló csatornák. Ezek pontosan meghatározott feladatokra szükségesek lehetnek, de táji léptékű aszálykezelésként könnyen zsákutcába és a víz teljes eltűnéséhez vezetnek. A folyóban az a víz jelenik meg, amit a talaj és a felszín alatti rendszer már nem tudott megtartani. Ha ezek a tartalékok kiürültek, a felszíni víz mesterséges áthelyezése nem tölti fel a tájat, a sekély, nagy felületű tározók éppen a legnagyobb párolgási veszteséggel működnek, miközben az érdemi talajvízszint emelő hatásuk néhány 10 méteres parti sávra korlátozódik.

Ahol a települések, a domborzat és az infrastruktúra biztonsága engedi, a folyókat újra ki kell engedni a korábbi kiterjedt árterületükre: a töltések közötti szűk tér helyett szélesebb, sekély elöntésre alkalmas árterekre van szükség, amely lassítja az árhullámot, hordalékot juttat a talajra és lehetőséget teremt nagy területen a beszivárgásra.

Másik konkrét eszköz lehet a levágott kanyarulatok visszakapcsolása. A Tiszából levágott közel száz nagy kanyar jelentős része ma is megvan holtágként – mivel nem mélyültek együtt a főmederrel, természetes mederküszöbként működhetnének: lassíthatnák a vizet, elősegíthetnék a hordalék lerakódását, és csökkenthetnék a folyó drénező hatását. A visszakapcsolás részletes hidrológiai, ökológiai és településbiztonsági tervezést igényel, és nem minden holtágnál lehetséges – de más logikát követ, mint egy új duzzasztó: a folyó saját formáit használja fel újabb párologtató felület létrehozása helyett. Nemcsak a Tiszán, hanem a legtöbb mellékfolyóján is nagyon sok levágott holtág található, de még a Dunán és mellékvizein is van jónéhány helyen ilyen beavatkozásra lehetőség.

A síkvidéki belvízlevezető csatornahálózatot ugyanezzel a szemlélettel kell átalakítani: ami a települések és az infrastruktúra védelméhez feltétlenül szükséges, azt fenn kell tartani; ami viszont tartósan a táj kiszáradását okozza, azt le kell zárni, sekélyebbé kell tenni, sőt lehetőleg vissza kell tölteni. A vízvisszatartást nem a csatorna végén, szivattyúzással kell elkezdeni, hanem ott, ahol a víz a talajból a csatornába szivárog.

Az állam szerepe nélkül nincs átállás

A szükséges változás nem várható egyedül a gazdálkodóktól: a jelenlegi birtokszerkezet, támogatási rendszer és terménypiac sok esetben éppen a vízigényes vagy a tájhoz rosszul illeszkedő művelési formák fenntartására ösztönöz. Az állam feladata, hogy:

• kijelölje azokat a területeket, ahol a szántóföldi művelés gazdaságosan nem folytatható, és segítse elő a művelési mód váltást
• kialakítsa a táji adottságokhoz jobban illeszkedő birtokszerkezetet;
• támogassa a talaj vízmegtartó s szervesanyag akkumuláló képességét jobban szolgáló művelési módokat
• felszámolja vagy átalakítsa a szükségtelenül vizet elvezető csatornákat;
• kiváltsa a száraz termőhelyeken fenntarthatatlan faültetvényeket;
• a legszárazabb területeken újra teret adjon a gyepeknek, a pusztáknak és a külterjes legeltetésnek;
• kompenzálja azokat, akik időszakos elöntést, gyepesítést vagy más vízmegtartó tájhasználatot vállalnak;
• segítsen a gazdálkodóknak ott folytatni magas hozzáadott értékű termelést, ahol annak valóban megvannak a természeti feltételei.
• valamint a támogatással elősegítse a magas hozzáadott értékű, nemzetközileg is versenyképes hazai mezőgazdasági termelés egy részének (pl. kertészet) zárt, menedzselt környezetbe való átalakítását külföldi példák alapján.

Ez egy évtizedes átállás, amelyben a vízügyi, mezőgazdasági, természetvédelmi, településfejlesztési és gazdaságpolitikai döntéseknek ugyanabba az irányba kell mutatniuk.

Mit jelent mindez az építőipar és a mérnöki tervezés számára?

A táji vízhiány megoldásában az építőiparnak és a mérnöki szakmának is nagyon jelentős szerepe lesz: a jövő épített infrastruktúrája nem tervezhető úgy, mintha a csapadék és a talajvíz korlátlanul elvezetendő felesleges melléktermék lenne. A településeken és beruházásoknál csökkenteni kell a szükségtelenül vízzáró felületeket, növelni kell a helyben történő beszivárgást, és nagyobb szerepet kell adni a vízáteresztő burkolatoknak, az esőkerteknek, a zöldtetőknek és a kék-zöld infrastruktúrának. Utak, hidak, ipari és lakóterületek tervezésénél a vízgyűjtő egészét és a talajvíz várható változását is figyelembe kell venni. 

Mit tehetünk most?

A fenti folyamatok lassúak és rendszerszintűek, ugyanakkor a gazdálkodók, az ingatlantulajdonosok és az ipari szereplők már ma is sokat tehetnek azért, hogy a saját területükön javítsák a víz megtartását, és csökkentsék a kiszolgáltatottságukat a nyári vízhiánnyal szemben.

Gazdálkodóknak

• Termésszerkezet igazítása a termőhelyhez – homoki, alacsony vízmegtartó képességű vagy süllyedő talajvízszintű területeken érdemes felülvizsgálni, hogy a jelenlegi növénykultúra hosszú távon fenntartható-e öntözés nélkül, és fontolóra venni a gyepgazdálkodást, a külterjes legeltetést vagy szárazságtűrő fajtákat.
• A talaj szervesanyag-tartalmának növelése – zöldtrágyázással, takarónövényekkel, vetésforgóval és minimális talajbolygatással, ami közvetlenül javítja a beszivárgást és csökkenti az öntözési igényt.
• Folyamatos növényi borítottság – tarló, köztes növény, mulcsozás a csupasz, napnak és szélnek kitett talajfelszínről történő párolgás csökkentésére.
• Az öntözés hatékonyságának növelése – csepegtető vagy mikroszórófejes technológia, talajnedvesség-érzékelők és időjárás-alapú öntözésütemezés a pazarló, nyílt árasztás helyett.
• Kisléptékű vízvisszatartás a birtokon – tájba illesztett mélyedések, mocsárrétek, kisebb elönthető területek helyreállítása, amelyek a csapadékos időszakok vizét a birtokon tartják.
• Részvétel a vízmegtartási és agrár-környezetgazdálkodási programokban – ezek hosszú távon jövedelembiztonságot adhatnak az átálláshoz.

Ingatlantulajdonosoknak

• A telek burkolt, vízzáró felületének csökkentése – vízáteresztő térkő vagy zúzottkő a teljesen zárt aszfalt vagy beton helyett a behajtókon, teraszokon, parkolókon.
• Esőkert vagy szikkasztó árok kialakítása – azokon a pontokon, ahová a tetőről és a burkolt felületekről lefolyó csapadékvíz összegyűlik, hogy a telken belül szivárogjon be.
• Csapadékvíz-gyűjtés – esővízgyűjtő tartály vagy ciszterna kerti öntözésre, csökkentve az ivóvízkészletekre nehezedő nyári terhelést.
• Zöldtető vagy zöldfelület – lapos tetőn, ahol statikailag és funkcionálisan megoldható; csökkenti a hőszigetet és a lefolyás sebességét is.
• Tájhonos, szárazságtűrő növényzet – az intenzív locsolást igénylő pázsit és dísznövények helyett, különösen síkvidéki, homokos vagy forró nyári térségekben.
• Nagyobb, összefüggő fejlesztéseknél – a kék-zöld infrastruktúra elemeit (esőkert, áteresztő burkolat, tározó zöldfelület) már a tervezés fázisában érdemes beépíteni, mert utólag lényegesen drágábban valósíthatók meg.

Ipari üzemeknek

• Vízmérleg és vízkockázat-elemzés a vízgyűjtő léptékében – nem csak a saját kútra vagy vízkivételi engedélyre alapozva, különösen nagy technológiai vízfelhasználású telephelyeken.
• Zárt rendszerű vagy csökkentett vízfogyasztású hűtéstechnológia – a nyitott, elpárologtató hűtőtornyok helyett, ahol ez műszakilag és gazdaságilag megvalósítható.
• Ipari víz és szürkevíz újrahasznosítása – a technológiai folyamatokban, csökkentve a friss vízkivétel mennyiségét.
• Csapadékvíz-gazdálkodás a telephelyen – a tető- és parkolófelületek lefolyásának összegyűjtése, tározása és technológiai, locsolási vagy tűzvédelmi célú felhasználása az azonnali elvezetés helyett.
• Vízbiztonsági szempont a beruházási döntésekben – új telephely vagy kapacitásbővítés tervezésekor a helyi vízgyűjtő várható nyári vízkészletének figyelembevétele, nem csak a jelenlegi hálózati kapacitás alapján.
• Együttműködés a térségi vízgazdálkodási szereplőkkel – mivel egy üzem vízbiztonsága végső soron a teljes vízgyűjtő állapotától függ.

Ezek az egyedi intézkedések önmagukban nem pótolják a táji léptékű, állami szintű beavatkozásokat, de birtokról birtokra, telekről telekre, telephelyről telephelyre haladva érdemben csökkenthetik a kiszolgáltatottságot.

Összegzés: működő vízkörforgásra van szükség

A magyarországi vízhiányt a klímaváltozás súlyosbítja, de a táj jelenlegi sérülékenységét hosszú történeti folyamat – a folyók kiegyenesítése, az árterek leválasztása, a belvízlevezető csatornahálózat, a túlzottan nagy arányú szántóföldi művelés – alakította ki. A felszíni vizek sorsa és szerepe végső soron az elvesztés: a folyók elvezetik, a tavak és tározók elpárologtatják a vizet. Nincs gyors és egyszerű megoldás. A tartalékot ezért elsősorban a talajban, a felszín alatt, az ártereken és a megfelelő tájhasználatban gazdaságos kialakítani.

A Széchenyi István és Vásárhelyi Pál nevéhez kötődő 19. századi tájalakítás a maga korában modernizációs program volt. A 21. században ugyanilyen léptékű gondolkodásra van szükség – az ellenkező irányban: nem újabb területeket kell kivonni a víz természetes mozgásából, hanem okos mérnöki és ökológiai tudással, méréssel és számításokkal megalapozva vissza kell adni a magyar tájnak azt a képességét, hogy a vizet befogadja és megőrizze.

Ezt a szemléletet, a szivacsváros-koncepciótól az esőkerteken át az árasztásos tetőkig, korábbi cikkünkben mutattuk be részletesebben: A város mint szivacs – mérnöki válaszkeresés és a különleges szerkezetek fontossága

Pál Gábor, vezérigazgató helyettes, gazdasági gazgató, CÉH zRt.